Nem volt a hullámsírba merült Titanic fedélzetén,
mégis élete végéig úgy emlékezett azokra a napokra, mint aki akkor másodszor is megszületett.
Az a férfi, akivel megesett az alábbi, kissé vérfagyasztó történet, nem mentőcsónakon került ki a katasztrófából.
Igazi élete tulajdonképpen a Titanic óceánjáró elsüllyedése után kezdődött.
Jean Morell belga fakereskedő 1912 tavaszán huszonéves fiatalember volt. Már az év elején eldöntötte, hogy hamarosan elutazik az Egyesült Államokba és felkeresi régóta ott élő nagybátyját.
Remélte, az majd támogatja őt további karrierjében. A fiatalember megvásárolta hajójegyét is. Nagyon örült, hogy az annyit reklámozott, a világ legnagyobbjának nevezett hajón kelhet át az Alanti-óceánon.
Még egy kicsit büszke is volt arra, hogy a híres hajó első útján vehet részt. Igaz, nem milliomosok között a luxusfedélzeten, hanem a jóval szerényebb fedélközben, ahol a kabinoknak nincs is ablakuk.
Március végén elintézte az ügyeit, felmondta bérelt lakását, elszámolt kereskedőpartnereivel. Minden bútorkészítőnek leszállította a megrendelt árút, kifizette tartozásait. Az indulás előtt két nappal áthajózott Angliába, hogy időben felszállhasson a Titanicra. Londont elkerülve kisebb vasúti szárnyvonalakon utazott.
Már közel volt Southampton kikötővároshoz, amikor egy kisvárosban át kellett szállnia egy másik vonatra. Még csaknem huszonnégy órája maradt az indulásig, közel volt a célhoz. Amikor befutott egy másik vonat, és majdnem baleset történt.
Morell látta, hogy egy férfi szalad a peronon, de az ismeretlen alighanem megszédült és már-már a közeledő mozdony elé esett. Morell éppen ott állt, szinte karnyújtásnyira. Ugrott, megragadta a férfi karját és elrántotta a mozdony elől.
Atöbbi utas is látta és megtapsolták az életmentőt. A majdnem szerencsétlenül járt utas idősebb férfi volt.
A bajuszos, szigorú tekintetű, nagyon sovány, szinte "zörgőcsontú" ember sokáig lihegett még. Morell leültette egy padra, közben nyugtalanul tekingetett a peron felé, jön-e már az ő vonatja?
Jött is. Hát el akart búcsúzni a férfitól. De közben odakeveredett melléje egy hordár. Sánta volt és szolgálatkész:
- Az urat Lingersollnak hívják - mondta - gyakorta utazik errefelé. Bizony beteges szegény. A hordár részvéttel nézte a beteget, megkérdezte, ne segítsen-e vinni a poggyászát. De Lingersoll úr csak felmutatta kézitáskáját, más nem volt nála. A hordár tisztelgett és elment.
Morell ekkor újabb kísérletet tett, hogy elszabaduljon onnan: - Uram, most már rendben van? - Csak megszédültem egy kicsit - mormolta amaz. Morell menni készült.
Amegmentett idegen egy pillanatig áthatóan nézte Morellt, aztán a kezét nyújtotta:
- Hadd szorítsam meg, uram! Ön megmentette az életemet! Ezért hálával tartozom. - Szóra sem érdemes. Éppen ott voltam - szerénykedett Morell és már ment volna tovább. De az idegen még mindig erősen fogta a kezét. És akkor történt... A férfi arcán átsuhant valami felismerés. Mintha a keze érintése által tudott volna meg valami fontosat. Hirtelen elengedte Morell kezét, helyette megmarkolta a kabátját. - Ne utazzon a Titanickal, uram! - mondta. Sőt, szinte kiáltotta, kétségbeesetten. Közben az arca eltorzult. Fájdalom és rémület kifejezése ült rajta. A szeme is rettenetet sugallt. Morell mozdulni sem tudott, úgy megdöbbent. Nem a figyelmeztetés hatott rá így. Hanem az, hogy az idegen vajon honnan tudta, hová igyekszik? Ô senkinek sem beszélt a Titanicról, mióta partraszállt Angliában. Az idegen tovább győzködte Morellt. Kínos helyzet volt, az utasok a peronon őket nézték. Morell szeretett volna már szabadulni, de az idegen még mindig erősen markolta a kabátját és egyre furcsábban viselkedett: - Az imént mentette meg az életemet, hát én is azt teszem a magáéval, érti? Ne üljön fel arra a hajóra, ha csak nem akar a halálba rohanni! A Titanic el fog süllyedni! Morellnek végre sikerült kiszabadítania magát - egy utas és egy hordár sietett a segítségére. Megjött a Southamptonba tartó vonat is. Alig tudott rá felugrani, az máris indult. Morell még visszanézett - az idegen ő utána nézett. Morell látta az idegen ajkait, bár a zajban nem hallotta szavait. De mintha most is azt kiáltotta volna: "Ne szálljon fel a Titanicra!" Aznap éjjel esett az eső. Morell egy kis szálloda ablakában állt. Nem tudott elaludni, a délutáni eset még élénken foglalkoztatta a képzeletét. Az is megfordult a fejében, amit az újságokban olvasott. Hogy a Titanic a modern kor hajója, abszolút biztonságos, elsüllyeszthetetlen. Ahuszadik századi technika újabb diadala! - harsogták a szalagcímek és nehéz volt szabadulni a hatásuk alól. Morellben ezek a hírek vívtak lelki harcot az ismeretlen férfi kétségbeesett erőlködésével, akaratával. Végül is a fakereskedőben homályos nyugtalanság gyülemlett fel, amely aztán hamarosan félelemmé változott. "Ha az idegen nem tudta, ki vagyok, de megmentettem az életét, akkor biztosan hálás akart nekem lenni. Nem pénzt vagy protekciót ajánlott, miként mások tették volna. Ennél sokkal többet adott, ha igaz, amit mond. Hogy az életért életet ajánl cserébe. És ha valamilyen megmagyarázhatatlan módon tudta, hogy én a Titanicra akarok felszállni, akkor talán az is igaz, amit a hajóról mondott? Hogy el fog süllyedni?" Reggel Morell kialvatlanul beállított egy utazási irodába és viszszaváltotta a jegyét. Később megbánta, de addigra a hajó már elment. Lassan utazott vissza Belgiumba, útközben több helyen megállt. Milyen jó lett volna mégis elmenni Amerikába, megkeresni a nagybátyját! Ám egész idő alatt ott volt benne az a tompa érzés, amit nem tudott megmagyarázni. Mintha egy idegen akarat ült volna a lelkében. A különös hatás aztán egy áprilisi reggelen nyomtalanul elmúlott. Amikor a férfi mit sem sejtve kilépett az utcára, a rikkancsok azt kiabálták: - Elsüllyedt a legnagyobb óceánjáró! - Ezernyi utasa veszett oda! - Alegnagyobb katasztrófa a hajózás történetében! - Hullámsírba merült az "Elsüllyeszthetetlen"! - Megszámlálhatatlan áldozat a tengerben! - A Titanic az óceán fenekén! Morell úr döbbenete leírhatatlan volt. Vett egy lapot, leült egy padra, de sokáig csak ült és nézett maga elé. Végre lett annyi ereje, hogy felemelte a lapot. Homályos szemmel nézte az oldal közepén a fotót. A Titanicot láthatta rajta, amint elindult Southampton kikötőjéből. A parton egyenruhás zenekar játszik, az egymás fölötti fedélzetek korlátjainál mindeütt utasok állnak, száz és száz ember integet... Lehet, ezek közül egy sem él már? És bizonyosan ő is ott állt volna, bár nem volt kinek integetnie. Hisz őt senki sem kísérte volna ki. Ha Lingersoll nem vágja az arcába, hogy fel ne szálljon arra a hajóra... Megborzongott. Önmagát látta az egyre sötétebb vízben, szinte jeges éjszakában. Olvasta a mentőhajók legénységének beszámolóit. Meg a hajótöröttekét, akiket sikerült felhozni a mentőcsónakokból. Atragédia szinte kiürítette Morell lelkét. Ha nem lett volna érintve, ha nem akart volna ő is a Titanicon utazni, most csak olvasói szenzációéhséggel rágódna a történteken - ahogyan tették azt milliók azokban a hetekben. Morell a következő hónapban ismét Angliába utazott. Southampton felé tartva kiszállt abban a kisvárosban, ahol akkor át kellett szállnia egy másik vonatra. Bement az állomásfőnökhöz és Lingersoll úr iránt érdeklődött. De bár a főnök odahívta beosztottjait is - senki sem hallott ilyen nevű utasról. - Pedig a hordár azt mondta, gyakran jár errefelé. - Milyen hordár? - Sánta, középkorú, alacsony - emlékezett vissza Morell. De a vasutasok határozottan rázták a fejüket: - Nálunk semmilyen hordár sem szolgált, nemhogy sánta. Kicsi állomás ez, itt nem élne meg egy hordár. Morell tehát újabb rejtély elé került. Akövetkező napokban bejárta a környéket, Lingersoll nevű idevalósi férfit keresett. Még a temetőket is végigjárta, hátha a legfrissebb sírköveken rálel a névre? De meszsze földön nem volt ilyen nevű ember sem élve, sem holtan. És ki volt a hordár? - töprengett, eredménytelenül. Morell végre belátta, árnyakat üldöz. Pedig nagyon szerette volna meghálálni Lingersollnak, amit tett. Visszatért Belgiumba, fakereskedést alapított, amelyet a következő években felvirágoztatott. Az első világháborút követő években sem ment tönkre, sőt jelentős részesedést vállalt az európai bútoriparban. 1924-ben megalapította a "Lingersoll Alapítványt". Ez jelentős összegekkel támogatta a tengeri hajózás biztonságát, a hajótörött matrózok és utasok özvegyeit és árváit. Morell úr - beszélték később, akik őt jól ismerték - egészen 1951-ben bekövetkezett haláláig várta, hogy egyszer jelentkezik nála Lingersoll úr, vagy bárki más, aki tud valamit Lingersollról. Valaki, aki megmagyarázná neki a rejtélyt: ki volt Lingersoll és honnan tudta, amit tudott? De még a sánta hordárral sem találkozott később soha, pedig üzleti ügyekben gyakran megfordult Angliában. Mesélték róla, hogy minden vasútállomáson kihajolt a fülkéje ablakán és reménykedve-figyelmesen megszemlélte a peronokon várakozó utasokat...